Magamról

Úgy gondolom, ha már van ilyen topik, miért ne beszélhetnék magamról?

Kezdjük az alapvető dolgokkal, amik gondolom szükségesek ahhoz, hogy megkapjátok rólam a Külső Képet, ami annyi embernek elhanyagolhatatlan.

Tehát; 1997-ben születtem. Már elmúltam tizenhét éves. Magas vagyok. 173 centi, ezzel a második legmagasabb lány az osztályban. A hajam szőke. Magától. Semmi mellem, nem sminkelem magam, a szemem kék, de szemüvegem van, amit imádok. Volt fogszabályzóm, de a fogsorom megzabolázhatatlan.

Szeretek élni. Szeretem a napsugarat, és szeretem, ha felvidíthatom az embereket, napsugarat csempészhetek az ő napjaikba is, szeretek a pónim hátán végigvágtatni egy mezőn, dombon, bármin, amit csak el tudsz képzelni, szeretem megérinteni a növényeket, amik mellett elhaladok.

A legfontosabb számomra az életben egyértelműen a pónim – utána következik a boldogság. Boldog ember vagyok, mert az akarok lenni. Szeretném azt mondani, hogy mindenkiben megvan a képesség arra, hogy boldog legyen – ennek ellenére kevés ember mosolyog vissza, ha rájuk mosolygok az utcán.

Szeretném, ha a világ nem szemlélné ilyen sötéten saját magát. Még lélegzem, még élek, még itt vagyok, még van esélyem a boldogságra. Elhatározás kérdése, ahogy mondtam.

Acélbetétes bakancsot hordok, mert tudom, hogy nagyon sok embernek vannak vele szemben előítéletei. Szeretem, hogy csak azok az emberek jönnek oda hozzám, akiket ez nem taszít.

Szeretem a zenét, a természetet, a könyveket (rengeteget olvasok, szennyirodalmat, szépirodalmat, bármit, ami a kezem ügyébe kerül. Nem szoktam félbehagyni semmit, a Beautiful Creatures az egyetlen, amit nem bírtam elolvasni.), az állatokat, a világon létező, nagyjából 2800 különböző nyelvet, szeretek zenét hallgatni idegen nyelveken, megtanulni egy dalt izlandiul, aztán elénekelni ezerszer, amíg meg nem unom a saját hangom.

Szeretem hallgatni az embereket, beszélgetni velük, a barátjuk lenni, ha azt szeretnék. Ha valaki köszön, 100%, hogy mosolyogva fogok neki visszaköszönni. Nem utálok senkit, szerintem így minden sokkal egyszerűbb.

2007 óta vezetek naplót, eddig 5 befejezett könyvem van; egy lélektani dolog, egy fantasy trilógia két első része, egy önálló fantasy könyv, egy XIX. századi romantikus regény, és azt hiszem, ennyi. És szeretném bejezni az Illuzionistát is, mert szeretem, és nem szeretnék cserbenhagyni senkit. (Itt az olvasóimra gondolok.)

Mit mondhatnék még? Miről gondolom, hogy nélkülözhetetlen? Mi a kulcs a boldogsághoz? Az enyémhez az elfogadás, és a megbocsájtás. A második esély nem nagylelkűség. Kötelesség. Mindenki érdemel egy második esélyt, és ha egyedül nem megy, találni kell valakit, aki segít.

Néhány idézet, amiket szeretek, és érdemesnek találtam átgondolni őket:

„A hála kevesebb energiámat emészti fel, mint a harag.” – Kristin Cashore – Fire (Zsarát)

„So lets be sinners to be saints” – Lauren Aquilina: Sinners

„Vagyis a dolgok másképp is lehetnek, vagyis a végtelenül kicsi is képes naggyá válni.” – Delphine de Vigan: No et moi (No és én)